Tíz könnycsepp a halálig

Van egy út, melynek kapuját őrzi a bánat;
Könnyű ide belépni, de nincsen kijárat.
Könnyeiddel kövezed ki minden méterét,
Addig, míg a szív után a test is megtörik.
Az első könny oly keserű, hogy azt hiheted,
Hogy át is éltél mindent, mi fájdalom lehet.
De a második könnycseppnél olyan bánat ér,
Mely sokkalta keserűbb az első könnycseppnél.
A harmadik könnycsepp után visszafordulnál,
Hogy lásd az első kettőnél mily bolond voltál,
De az út csak egyfelé visz, egyfelé enged:
Mindent megtesz, hogy láthassa a negyediket.
Gondolkodsz... gondolataid tisztává válnak:
Te vagy az oka a világ összes bajának,
Minden, ami keserves, az csak a te hibád,
Joggal érdemelted lelked minden bánatát.
Az ötödik könny forrása így hát az önvád...
Ó bárcsak e forrásvizet kiapaszthatnád!
Kapnád vissza megint azt az első édeset,
Hogy ne kelljen hatodjára újat ejtened.
A hetedik könnycsepp után nincs többé család.
A nyolcadik könnycsepp után szökik a barát.
Akkor kapja meg az út a kilencediket,
Ha elveszted, kit szíved a legjobban szeret.
Végéhez ért az út, mely tovább gyötörhetne,
Nem mész tovább, csak vársz a tizedik könnycseppre.
De a tizedik nem jön, mert minden könnyeddel
Megedzetted lelkedet a kínzó közönnyel.
A helyen, ahol egykoron virágoskert állt,
Fertelmes, vad, zord mocsár vert végtelen tanyát.
A helyre, hová egykoron bárki beléphetett,
Senki fiát, semmi pénzért be nem engeded.
Még élsz. Állsz az út szélén, előtted a mély.
Visszatart az ugrástól egy leheletnyi remény.
Mikor e halvány fény fölött a sötétség nyer,
Akkor ugrasz... arcodon a tizedik könnyel.
Tíz könnycsepp a halálig... csak ennyi az élet.
Ne kövess engem. Okulj. Küzdj, amíg csak lehet