A másik, legismertebb néphagyomány szerint, ha február 2-án a medve előjön a barlangjából és meglátja az árnyékát (azaz napsütéses idő van), akkor visszabújik még téli álmot aludni, mert még hideg jöhet. De ha borús felhők takarják az eget, az a maci számára azt jelenti, hogy már lassan vége a télnek.

E népi hiedelem gyökere Erdélybe vezet vissza és onnan is tovább Jókai Mórhoz, mert egyes nézetek szerint a „Nagy Mesemondó" fantáziájában, pontosabban az „Az új földesúr" című regényében született meg az időjós medve alakja, melyben így ír:
„Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad.(... akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása;
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai(...) akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. 
Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.