Vajda Krisztina: A Hajóút
Hánykódunk a tengeren, az élet tengerén,
A nagy küzdelmek, vagy épp nyugalom idején.
Hogy merre visz az utunk, azt sokszor nem tudjuk,
Csak haladunk valamerre, s egyre jobban távolodunk.
Néha a Nap sugara vezérli utunkat,
S lágy simogatása világítja arcunkat.
Máskor hatalmas viharokkal szembesülünk,
De a túlélésért nagy erővel küzdünk.
Van, hogy szűk szorosok szabdalják utunkat,
Vagy épp sötét kalózok rombolják hajónkat.
De fogadd őket is nagy vendégszeretettel,
S habár nem segítenek rajtad, áraszd el békével.
Lehet, elsőre nem sikerül elvenni kardjukat,
De több próbálkozással megmentheted hajójukat.
Így nem süllyednek el, zátonyra sem jutnak,
Kezükben kampó helyett majd virágot tartanak.
Boldogsággal tölt el, ha életüket megmented,
Hogy nem hálálják meg, az is megtörténhet.
De ne add fel, menj, siess, rohanj a fuldoklóhoz,
És közben fehér vitorlád magasan lobogjon.
Mindezt csak azért, hogy haladjunk előre,
De nem is gondolunk rá, vajon van-e értelme.
"Merre? Hogyan? És miért?" sokszor kérdezzük,
De még ha nem is akarjuk, muszáj küzdenünk.
Kiszállni önként a hajóból nem lehet.
Ha akad egy sziget, csak pihennünk engedett.
Tovább kell mennünk, sokat nem időzhetünk,
Mert ha lemaradunk, senkit utol nem érhetünk.
És milyen lenne a további út, ha itt ragadnánk?
Testvérhajóink útjáról mind lemaradnánk.
Még nehezebb lenne a szélvészt egyedül túlélni,
A ragyogó, kék ég fényeit sem lenne kivel élvezni.
Figyelni kell a hosszú utazásra, hiszen ez a lényeg,
Nem tudjuk, hajózásunk pontosan hol ér majd véget.
Kihasználni az időt, amit az úton tölthetünk,
És a boldog percekből erőt merítenünk.
Így lesz a végtelen Tenger békés és nyugodt,
Lágyan ringatózva, előre így haladhatunk.
Figyelj hát az utazásra, élvezd a napsütést és a borút,
Mert nem tudhatod, mennyi van hátra és nem lesz több Hajóút.